Törpenyúl oldal

Köszönöm szépen a vigasztaló szavakat. Nagyon sajnálom, hogy nektek is át kellett már élni egy imádott nyuszi elvesztését. Sok erőt kívánok mindenkinek.
Most azt is szeretném megosztani, amire jó pillanataimban gondolok. Nagyon igazságtalan lenne a halála napjával emlékezni rá, hiszen az csak egy nap volt majdnem hét gyönyörű évből, ami megadatott vele. 8-szor költöztünk együtt, segített két diplomára és egy fél doktorira tanulni. Mindig vidám és barátságos volt ő, nagy nőcsábász, a rosszcsontság nagymestere. Számtalan kábel elpuszítója, egyik legnagyobb teljesítménye az üvegszálas internetkábel hatástalanítása. Akkor is úgy betojtunk, hogy lenyelhetett-e belőle valamit. Utána áttetettük a plafonra. Idegenekkel is barátságos, vizsgálatok után mindig megnyalogatta az orvosok kezét és rágyújtott valami szép hosszú szénaszálra, ami aztán csak úgy kopogott a hordozón. Este és reggel áttrappolt rajtunk az ágyon, majd befeküdt közénk, és ölelhettük, simogathattunk, amíg el nem zsibbadt a kezünk. Mindig óriási nyuszipuszikkal viszonozta a szeretgetést és befúrta a fejecskéjét a kezünk alá. Imádta a cseresznyefa levelét, a banánt, az édesköményt, a friss bazsalikomot. Ha betegek, vagy szomorúak voltunk, érezte és odabújt. Amikor ivott, úgy pampogta a vizet, mintha meg kellene rágni. Bíztattam is bőszen, hogy jól rágd meg, Samukám! Amikor levittem a padlószőnyeges szobába, olyan pörgéseket vetett be, mint egy balettáncos. Ki tudta nyitni a kajás doboz tetejét. Mindig a legmagasabb ponton szeretett heverészni. Nagyon okos volt, ezért úgy érzem, tudta mi fog történni és éreztem,hogy tudatnom kell vele a műtét előtt, hogyha itt is van az ideje, még találkozunk. Mekkorát küzdött, nagyon-nagyon büszke vagyok rá. Drága kis boldogságunk volt ő, akitől mindig otthon lett az új lakás. Anyunak mindig azt mondtam, hogy Samu az első unokája. Nekem Samu A Nyúl.

Sziasztok. Pontosan két hete, vasárnap délután történt, hogy elveszítettük legnagyobb kincsünket, Samut. Még mindig nem akarom elhinni. Szombat estefelé hazaértünk a boltból, tettünk-vettünk, aztán letelepedtem volna a szobában, amikor feltűnt, hogy nincs sehol. Ez már gyanús volt, mert mindig elém szaladt, hogy üdvözöljön, megnyalogasson és diplomatikusan érdeklődjön bármilyen nasi felől. Az erkélyajtó előtt gubbasztott. Éreztem, hogy tele a pocija, mivel sajnos egyszer már komolyan rosszul volt, tudtam, hogy mozgatni kell, masszírozni a pocakját amíg neki is jól esik, szénával kínáltam. A masszírozás hatására bogyózott kicsit. Látszott rajta, hogy el van fáradva. Hagytam kicsit pihenni, majd rendszeres időközönként masszír, mozgatás, pihenés. Éjjel 1 körül látszott, hogy sehogy sem jó neki, helyezkedett, a pocakján csúszkált és ha megpróbált arrébb menni, tántorgott. Éreztem, hogy óriási baj van, mert ilyen még sohasem volt. Kétségbeesetten próbáltam hívni az összes nyulas orvost, senkit sem tudtam elérni. 2 felé lementem az ügyeletes patikába Espumisan cseppekért, mivel éreztem, hogy egyre puffad a pocija, ezért már masszírozni sem mertem. Járni már nem igazán tudott. Még mindig senkit nem tudtunk elérni, így éjjel 3 körül Budapestre vettük az irányt (90 km), hogy bárki, de segítsen rajta. A Lehel utcai állatkórházból elküldtek, hogy nem foglalkoznak nyúllal. Az Egyetemre bekönyörögtem magunkat, mivel vittem egy korábbi leletét hasonló problémával (de nem ilyen súlyos), ezért ott nagy nehezen kapott görcsoldót, vitaminokat, melegítőpárnát, infúziót a bőr alá, mivel kezdett kiszáradni, de inni-enni ugye a tele poci miatt nem tudott. Kértük, hogy hadd maradjunk addig, amíg kinyit a Felicavet, vagy egy másik, amelyikről szintén jókat írtak a 11. kerületben, 8-kor. Melegítettük őt a radiátoron plédben, már mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Reggel 7 körül elindultunk a Budai Kisállatklinikára, ahol közölték, hogy az ügyelet mégsem teljesen úgy van, a doki nincs ott. Kénytelenek voltunk áthajtani a Felicavetbe, ahol csak 9-kor nyitottak, több, mint egy órát vártunk a nyitásra, melegítettük Samukát és próbáltunk pihenni és szundítani vele a hátsó ülésen. Végre nyitottak. Samu csak feküdt, a kis drágám olyan fáradt volt, meg amúgyis olyan szelíd, hogy csak néha helyezkedett, nekem pedig majd megszakadt a szívem, hogy mennyit kell még várni. Bár én voltam az első, aki bejelentkezett, majdnem 3/4-ed órával később hívtak be. Megröntgenezték, megultrahangozták, kiderült, hogy a vékonybél felső traktusában elzárja a belet egy idegentest, műteni kell. Azt is közölték, hogy olyan ramaty állapotban van, hogy általában a műtétig sem jutnak el az ilyen állapotú nyuszikkal, mert még az altatásban meghalnak. De nincs választásunk, mert ha nem műttetjük, akkor mindenképpen meghal. Sokk. Samu, aki majdnem 7 éve a legegészségesebb, legvidámabb, legszelídebb, stramm nyúl. Mielőtt elvitték őt, megkértem az orvost, hogy hadd adjak neki puszit. Elmondtam, hogy nagyon ügyes lesz, nagyon szeretjük. És gondolatban a fülébe súgtam, hogy találkozunk. Nagyon féltem. 2,5 órát ültünk a váróban egymás kezét szorítva, egymillióval Samura fókuszálva. Végre hívott az orvos. Túl van a műtéten, bár leállt a légzése, sikerült újraéleszteni. Azt gondolom, hogy ennyire vissza akart hozzánk jönni és érezte, hogy minden idegszálunkkal rá gondolunk és arra, hogy mennyire szeretjük. Ez már maga volt a csoda., Az idegen testet is eltávolították, olyan volt, mintha szőr és takarmány lenne egybeállva. Azonban még nem nyugodhatunk meg, mert fel kell ébrednie. Még egy óra pokol telt el. Mikor behívott valaki mást a doki, meglátta, hogy ott idegeskedünk, és megnyugtatólag kiszólt, hogy szépen ébredezik. Egy hajszálnyit fellélegeztünk. Elmentünk péksüteményért, meg energiaitalért mert másfél napi nem alvás és nem evés után kellett az energia. Épp elkezdtem volna lemondani a másnapi programokat, hogy teljesen Samut ápolhassam amikor hazahozzuk. Senkit nem tudtam elérni. Visszaültünk az autóba, hogy pihenjünk egy húsz percet. Akkor kijött az orvos egy szál műtősruhában és megállt az autó előtt. Üres lett a kép, mintha kívülről láttam volna, ahogy kiszállunk és közli, hogy nincsenek jó hírei. Két perccel miután szólt, hogy szépen ébredezik, szóltak a kollégái, hogy nagy baj van, rohant fel a műtőbe. Megint leállt a légzése. Fél órán át próbálták újraéleszteni, de hiába. 10 perccel azelőtt kellett abbahagyniuk. Nem tudtam felfogni. Mondtam a dokinak, hogy szeretnénk hazahozni. Összekészítette őt. Ölben, takaróban, simogatva, a kis fejecskéjét puszilgatva és hisztérikusan bömbölve hazahoztuk őt. Még mindig nem fogtam fel. A kertben ástunk neki sírt, szénával és ibolyával kibéleltük, levettük a kötéseit és eltemettük őt. Azóta sem tértünk magunkhoz. Óriási űrt hagyott maga után és iszonyú rágondolni erre a másfél nap pokolra. Ha bemegyek a szobába, folyamatosan keresem. Éjjel és reggel óriási csend van. Senki nem jön puszilgatni és bökdösni, dobálni a tányért. Kis társa, Bársony maradt utána. Őt is nagyon szeretjük, de ő nem olyan kezes, mert rossz helyről mentették, 4 éve került hozzánk, de még mindig tart az embertől. Samu 6 hetes kora óta non-stop velünk volt. Fel nem foghatom. Egy szerettem elvesztése sem rázott még így meg. Mintha a gyerekem halt volna meg. Próbálok a szépre gondolni és a csodálatos, együtt töltött évekre. Ő nem ezt érdemli, mert soha semmi mást nem adott nekünk csak örömet és boldogságot. Ha van mennyország, Samu oda került. Hiszem, hogy találkozunk még. Ahogy megígértem neki. És remélem, hogy idővel tudok csak és kizárólag a szépre gondolni és örülni, hogy megadatott Vele ennyi idő. Drága Samu, nagyon hiányzol. Remélem, jól érzed magad az angyalok között.